Tudományos Akadémia

A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) elkötelezett amellett, hogy fejlessze, formálja és szolgálja a tudományt. A kiválóság kritériumainak élen tartásával az Akadémia, mint a magyar tudomány elsődleges képviselője, fő feladata a különféle tudományos területek támogatása és képviselete, valamint a tudományos eredmények terjesztése. Az MTA nem csak a magyarországi tudományos kutatás szervezésében járul hozzá, hanem célja a magyar és a nemzetközi kutatás közötti kapcsolat szorosabbá tétele. Az Akadémia támogatja az ígéretes fiatal kutatók tudományos tevékenységét, védi a tudományos etikát a közéletben, őrzi a tudományos törekvések tiszteletét és értékeit.

Építészeti történelem

Széchenyi példáját Vay Ábrahám, gróf Andrássy György és Károlyi György követte, akik szintén jelentős mértékben hozzájárultak a társadalom megalapításához. A tudományos társaság létrehozásának szükségességét először az 1808. évi VIII. Törvény említette. A 19. század 18. és első évtizedében különféle terveket terveztek egy akadémia felállításáról a magyar nyelv fejlesztésére és terjesztésére, valamint a tudomány fejlődésének elősegítésére, ám ilyen társadalom létrehozására források nem álltak rendelkezésre. Ezt a kérdést gyakran felvetették, amíg 1825. november 3-án, a Diet kerületi ülésén, Pozsonyban (a Magyar Parlament székhelye) a megyei küldöttek vitát indítottak a Magyar Tanult Társaság ügyéről, azzal kritizálva a mágnágokat, hogy nem áldozatokat hozva nemzeti okokból. Ott volt az, hogy Széchenyi István gróf egyéves jövedelmét felajánlotta a tanult társadalom céljaira.

Főépület

Az Akadémia épületét, amelyet 1865-ben nyitottak meg, Budapest városi és építészeti történelmének fordulópontjában építették, mint a neoreneszánsz stílus egyik legeredményesebb és legértékesebb historizáló példáját. Ez az építészeti trend, amely gyakorlatilag uralta az 1870-es években indult budapesti építési fellendülést, csak egy évtizeddel ezelőtt idegen, ellentmondásos új tendencia volt Magyarországon. Míg nyugatra és keletre, Párizsban és Szentpéterváron a klasszicizmus egyenletesen fejlődött a neoreneszánsz és később, a század végén, a neobarokk stílus felé, az 1848-as események Magyarországon a városfejlesztés és az építkezés megszakadása, amelynek eredményeként az új stílus nem válthatott ki egy belső organikus fejlődés részeként. Ez magyarázza a palota épületét körülvevő heves érveket.

Születésének viharos eseményei nem hagyták nyomot erre a harmonikus, épületre, gazdagon díszített, belül és kívül egyaránt, amely mindig is a városkép jellegzetes eleme volt. Ennek egyik oka a méretbeli különbség, amely mindig elkülönítette a szomszédos épületektől. Nagyobb volt, mint a reformkor környező klasszicista épületei, megtörve a tér jól rendezett egységét és harmóniáját. De fél évszázaddal később az Akadémia már kicsinek látszott a hatalmas, újonnan felépített bank- és biztosítási központ mellett, összehasonlítva a mai kormányzati épületekkel és szállodákkal. Ennek ellenére a zárt, tiszta vágású tömeg, a vetítés nehéz blokkja és érett építészete miatt a palota ma is a tér egyik kiemelkedő látványossága.

A porosz király építésze, Friedrich August Stüler, akit hosszú viták után és sok tüntetés ellen megbíztak a palota megtervezésével, Magyarországra hozta Észak-Olaszország reneszánsz stílusának és Berlin neo-reneszánsz tendenciáinak keverékét. A főhomlokzat és az alaprajz megtervezésén túl meghatározó szerepet játszott az építészet és a szobrászati ​​dísztárgyak kiválasztásában is, amelyek az épület megkülönböztető elemévé váltak.

A előcsarnok és a lépcső térbeli egysége, a harmadik emeleten lévő kiállítótermek tágasága, az átmeneti stílus - a romantika és a neo-barokk - térbeli ideálát kifejező ünnepi terem arányai kombinálódnak egy építészeti alkotás, amely páratlanul jelen van a magyar építészetben abban az időszakban, amelyet az egész fővárosban növekedés jellemez.

Az épület homlokzatát és térbeli elrendezését jellemzõ harmónia nem mindig található meg benne, ahol az idõszak különféle, nem teljesen harmonikus díszítési tendenciái egymás mellett láthatók.

Az allegorizáció, a korszak jellemző tendenciája, fontos szerepet játszott a homlokzat és a belső díszítésében, mind az 1860-as években, amikor építés alatt álltak, mind 20-30 évvel később, amikor a belső díszítés utolsó remekműve, a figurális és a díszítés az ünnepélyes terem elkészült.